G. Nagy Ilián
Egy faluban lakom szívbéli barátommal G. Nagy Iliánnal. Iliánusz barátnak hívom, mert o is a magyarok magukra találásának szenteli életét, mint annak idején Juliánusz barát. A költészet nyelvén szól az emberekhez, és én olyan közelinek érzem hozzám, hogy helye van bemutatásának itt a Hunzenén.
1999-ban ismerkedtünk meg az Óbudai Népzeneiskolában. Csak annyit tudtam róla akkor, hogy o Maczó Ágnes férje, Ágnes meg a G. Nagyné. Öt gyereket nevelnek.
Nemcsak hogy jó költo, de jóhangú, gitáros énekes is. 2000-ben megzenésített egy pár Csoóri Sándor verset, apám 70. születésnapjának tiszteletére.
Furulyacsonk a szánkon
Barátja és költotársa Nagy László halálára írt vers. Hegeduvel kísérem.
Anyám fekete rózsa
Bogon kíséri Hermann Mária
Angyalok és kikericsek
Koboz pengetéssel kísérem
Láttok s nem láttok
Gépzongorán kíséri G. Nagy Kinga.Írt egy köszönto verset is:
A bevallott élet, Csoóri Sándor 70. születésnapjára
A BEVALLOTT ÉLET
CSOÓRI SÁNDOR
hetvenedik születésnapjára
Halottak fölött
Temeto-országban egyedül:
Siratót illenék énekelni,
S kiabálni tébolyütötten,
Hol vagytok magyarok!?
De aki hisz,
Szinte már hitetlenül
A feltámadásban, nem sír,
Nem zokog, hanem igéz!
S igézo szemébol kinéz az Isten.
Magára döbben
A teremtés csodája.
Poklok próbatételét
Aki kiállta, immár egyedül,
Halottai föltámadnak.
A félig bevallott élet félelmében
Magára ismer elítélt ország
Halálra ítélt népe!
Magára ismer a szív,
A szellem, a lélek.
Így jönnek új idok.
Így jön el újra az Élet.
Félig bevallottan, félig fehérben,
Félig feketében,
De sose megkövülten.
Így jön el az igézo igaza.
Muhi után, Mohács után,
Labanc után, muszka után,
Eljön az igézo igaza,
Amíg van igazság!
Amíg van Isten, van Élet!
Megtörettetik, ki ellenünk vétett.
Igaz magyarok ellen, aki vétkezett:
Megtöri ot éneked,
A feltámadást hordozó ének.
PETOFI NEVÉBEN
A MAGYAR KÖLTOKNEK
Egy csontvázat húrcolnak egy boröndben.
Kelettol-nyugatik mentik, rejtegetik,
S akkora riadalom támadt,
Mintha O támadt volna fel!
A csontok borönd-számuzetésben.
Most ez a borönd a haza, az O hazája.
Szégyen! Micsoda szégyen!
Világszabadság boröndköztársasága.
Széchenyi, Kossuth szelleme szárnyal,
Március idusán ó mennyi kitüntetés!
De hol a költo? A szabadság?
Meddig tart ez a számuzetés?
Meddig ez a kultúr-közöny?
Meddig az álságos viták?
Amíg megsemmisítik csontjait is
Az tévedhetetlen akadémisták!?
Akik egyébként koszorúznak,
S általában rendes emberek,
Amíg akadémiai magaslatokban
Szárnyal a hamisság:
Nyelvünkrol, hogy szedett-vedett,
Múltunkról nem is beszélve.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok.
Halljátok a szedett-vedettség ritmusát?
Úgy védik magukat
E csontvázzal szemben,
Hogy az már önmagában is
Leleplezo és felemelo!
Lehet, hogy nem O.
Mert minden lehetséges.
De ha mégis O az?
O a Nemzeti dal költoje!
A márciusi vezér, a forradalmár,
Szabadságunk hangadója, a bátor
Ornagy! A magyarság apostola!
Ha O Petofi Sándor!
Hogyan magyarázzátok meg
Ezt a nagy hallgatást: késoi utódai,
Szellemének örökösei, magyar költok,
Lánglelku barátaim?
OSÖK SZELLEM UJJA
JUHÁSZ ZOLTÁNNAK
Ahol Lélek lakozik,
Onnan kell az erot venni!
S a Lélek a testben lakozik,
Az Isten-arcú csodában,
Embernek fiában, Ég és Föld fiában.
A furulyát, akik fújják,
Minden bánatunkat tudják!
Azt a magyar rongy bánatot,
Hol az öröm raboltatott,
Hol az öröm tiportatott.
El ne mondjam, el ne ríjjam,
Némaságban el ne sírjam,
Mit ellenünk tettenek!
Fújjad, fújjad, mint rettenet
A könnyemet, a könnyemet.
A csillagos furulyaszó,
Bánatunkat búcsúztató,
Fújjad, fújjad Juhász Zoli,
Mint Jézusnak a pásztorok,
Csontfurulyás táltosok!
Csontom, vérem, húsom,
Ez a zene az én jussom!
Igazán igaz, mert igaz, aki fújja,
Furulyádon osök szellem ujja,
Ujjaidon osök szellem ujja.
.
POHÁRKÖSZÖNTO
KERTÉSZ IMRÉNEK a Nobel-díj átadása után
Szmokingban, fehér ingben,
Fehér csokornyakkendoben,
Ott áll a világ színe elott,
Kezében a sokat éro díjjal
És mosolyog.
Mosolya nem olyan,
Mint az Adyé lett volna,
Ott, abban a pillanatban,
De sorstalanságában Sinka István
Kitagadott sorstalansága,
Szots István menekülo sorstalansága,
Nagy Imre akasztott sorstalansága:
A szabadság hosszú szünetjele.
Szüloföldje magyar, anyanyelve magyar,
A neve is magyar.
Megyek a múltba visszafelé.
Szembenézek a múltammal.
Egészen messzirol egy emberpár
Inte felém: Nimród és Ankisza.
Kertész úrnak is integetnek,
Ugyanolyan messzirol
S ugyanonnan: Ábrám és Sárai.
Valakit belógatnak a képbe
Egészen közelrol, aki elront mindent.
Csak egy hangot hallani:
„ Íme a ti fasisztátok, a ti hungaristátok:
SzalosjánKatejánSzálasiFerenc!”
Lóbálják, lóbálják
A nagy nemzetfélrevezetot.
Mögötte növekvo hegyek,
Halott ember-hegyek.
Mint arcomat, viselem oseim lelkét,
De ez a múlt nem az enyém!
Nem a miénk ez a múlt.
Ám a sok halott kié legyen?
Radnóti Miklós kié legyen?
Bajcsy-Zsilinszky Endre kié legyen?
Halottra halottat dobál a történelem.
S a sárgacsillagos menet?
Gyilkosok bunét magamra nem veszem!
Gyilkosok bunét oseimhez nem engedem!
Nagy a mi bunünk: a szolgaság közönye!
A szegénység igájába nyomorítottak közönye!
A szabadságból kiebrudaltak közönye!
A kipányvázott magyar lélekre mért
Életfogytiglani ítélet iszonyú közönye!
Az Istentol elcsapottak közönye!
A hallgatás közönye.
Ez a közöny a bunöknek oka.
Ez a közöny gaztettek bátorítója.
Ez a közöny mi vagyunk.
Ezért nincs itt vigyázó gyász soha.
Kedvelem ezt a bennünket
Nobel-díjjal letaglózó embert.
Sorstalanul mosolyogva rám kényszeríti,
Rám testálja halottait.
Szembe állít a sárgacsillagos menettel,
Hogy mondjak valamit.
Most tört ki a kádári szolgaélet
Gyermekbetegsége: az ütodöttség,
A karrier-szekérrol való kollektív pofára esés.
A nagy szellemek állva maradtak,
A hegyek nem dolnek el soha.
Emelem poharam Kertész Imrére!
Emelem poharam!
Hallott-e hegedut harangozni?
Széki brácsán mikor a harangszót húzzák!
Nincs annál szebben szóló bánat,
Nincs annál nagyobb szeretet.
Látta-e Teller Edét Ady verse mellett sírni?
Nincs annál megrázóbb honvágy,
S titkolt hazaszeretet!
Vártunk, nagyon vártunk
Arra a napra, arra a pillanatra,
Lássa meg a világ, mi nagy bánatunkat,
Mi nagy nyomorúságunkat,
Szolgaságba tiport forradalmainkat!
„Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk!”
Szívemhez nott a Tiborci hang,
A benne bújtatott Isten,
Mintha Istennek is bujkálni kellene!
Ha sokáig bujdostatnak minket,
Akkor bármi megtörténhet újra, meg újra.
A mu-magyarok megforgatták nyelvüket.
Nem vették észre, mit jelent sorstalannak lenni
A végelgyengülésig kitartott labanc-idokben.
Sorstalannak lenni annyi, mint bujdosónak lenni:
Az író hatalma Isten után a legnagyobb hatalom,
Nevet ad a szégyennek, a bunnek,
S nem engedi, hogy az Igazság
Az ördög játékszere legyen.
Emelem poharam önre!
Bujdosásunknak legyen vége!
Vége legyen!
.
HA MUZSIKÁLSZ
HA MUZSIKÁLSZ
SEBO FERENCNEK
Osi mezon tunodik az éj,
Palástját egy lepkére borítja.
Virágon megcsillan a fény,
Könnyeit szellocske szárítja.
Mennyei asszony táncol,
Mintha még a csillagokra,
Homlokán függok, arany pántok,
Hun hegedun szkíta nóta.
Amit ma is hallok, ha muzsikálsz,
Népünkkel egyidos ez a zene,
Nyelvünkkel ez az édeni táj,
Erdély, mint Adiabene.
Az a mezo: ez a mezo,
Ez itt, annak a dallamnak a párja.
El se tunt soha, úgy került elo
Idotlen idok mátka tánca.
Valahogy így, így emlékezem.
Így emlékeztet az Isten.
Babba Mária-ének énekem,
Az igazságnál nagyobb igazság nincsen.
.
.
ÉJJEL BRONZKORI LIGETBEN
VIRÁGVÖLGYI MÁRTÁNAK
Bornak titkos útjain
Mindig csak befelé,
Befelé árva szívemig,
Istenig, a lélekig.
Nincs már semmi,
Mi rólunk szólna,
Csak a hegeduszó,
Csak a széki nóta!
Csak a népdal
Üzen, üzen.
De kinek, de kinek
Ver a szívem?
Virágillatú éjjelen
Félholdasan néz a szemem,
Valami költore,
Valami virradó jövore.
Árván árvavölgyben.
Bronzkori ligetben.
Itthon nulla idoben,
Csillagvidító zenében.
Nincs már semmi
Mi rólunk szólna,
Csak a hegeduszó
Csak a széki nóta!
Csak a népdal
Üzen, üzen.
De kinek, de kinek
Ver a szívem?
Hajnalig, ha hajnalig.
Árván magyarokkal,
Velük is, mint énvelem
Húzatja a történelem.
Ha kitartok hajnalig,
Osi virradatig,
Arcomra a Nap írna,
Fényes nótát írna.
LEGÁZOLT NÉPEK FÖLÖTT
EGY JANICSÁR MAGYAR IFJÚNAK
Azt hiszed, a háborúk
Csak úgy véletlenül jönnek?
Azt hiszed, véletlenül
Értesz félre mindent?
Gyilkosok kötik a békét
Legázolt népek fölött,
Ok mondják a szent beszédet.
Azt hiszed, tanítható
Hogyan születik az ének?
Azt hiszed, tanítható a szerelem?
Miért gazdag, ki egykor
Megvetette oket?
Mi történt itt?
Kinek a nevében öltek?
Baltával lefejezett székelyekrol
Lehet-e már szólni?
Kirakatba dobált levágott fejekrol?
Megalázott asszonyokról,
Kik csak azért halottak,
Mert magyarok voltak?!
Lehet-e írni magunkról?
Vagy megint elítélik ezt a verset?
S megbeszélik valahol,
Nem zökken-zakkan é
Általa a farizeusi kor.
Illik-e a nép napi kábításhoz?
S van-e benne életero, vitriol?
Azt hiszed, véletlenül
Nem tudsz rólam?
Akkor dicsérnek,
Mikor szégyenkezned kellene.
A képernyo-tükörben,
Ne keresd arcodat!
Ne keresd magad ott, ahol
Mindenki egyforma (volt).
Ott soha nem mondják meg,
De tudják, hogy te ki vagy!
Akkor sem, ha már
Az egyformaság másformaság.
Most nem ezért,
Hanem azért nem vagy szabad.
Már megint minden éretted van,
De most is te vagy alant.
Belül egyformásítanak,
A semmihez igazítva mindent,
Foleg az agyadat, s dicsérnek,
Ha tudásod a janicsár tananyag.
A géniuszra figyelj, a szellemre,
Ott raboskodik benned,
Pedig szabad. Elobb azt mondták,
Nincs. Amikor megszólalt,
Ráfogták gonosz, embertelen,
Fajokat gyulöl, holott EGYETEMES!
Keress! Kutass! Egy népdalt,
Amit anyád, nagyanyád,
Vagy dédnagyanyád énekelt!
Egy hímzett párnát, ködmönt,
Faragott bölcsot, írottas cserepet,
S a géniuszban magadra ismersz,
Magadat, mint ellopott kincsed
Megtalálod, megleled.
DELI IMÁDSÁG
GYORFI LAJOSNAK
Szavaimat hívom hitem tanújának,
Lelkemet mormolom deli imámnak,
Szelíd eromet mondják gyöngeségnek,
Hívom valómat sorsom szépségének.
Itt, aki voltam számlálatlan évig,
Aki most is vagyok jövom életéig,
Rejtozo nemes vad, csoda magyar,
Ki szabadulást vár, szabadulást akar!
Igazamat mások igazgatják,
Nevemet félve ki se mondják,
Igéimmel fekete-piacon feketéznek,
Akik itt helyettem élnek.
Ezt a sorsot nem lehet elcserélni:
Magyarnak lenni, rejtek-élni!
Remény idejére várva-várni!
Gyalázva-alázva gyoztesen állni!
Állni, mint akire hitet hagytak!
Nézni, mint akire látást hagytak!
Hagyományt, felejtés homályából,
Életet, életnek honából.
Kacaghatnék, ahogy kacagtatnak!
Vidulhatnék, ahogy vigadtatnak,
Miközben enyéim is marnak
Öntudatlan: Dózsát jussoló falatban.
Honnan jönnek ezek a hangok?
E néma világban miért hallok?
Miért látom Isten harmat-fényét?
A hajnal itt miért mindig csak kérdés?
Itt vagyunk, Istenes hazánkban,
Úgy, mint bennszülöttek!
Lehetnénk máshol is, mások,
De magyarok vagyunk, nem komédiások.
Rejtozködj fény mögé! Csak rejtekezzél!
Mi rád hagyatott, semmit se feledjél!
Van egy világ, ami valaha volt.
Orizzük, orizzük, mint sírját a holt.
Mint halottak, ahogy orzik ezt a földet,
Közben kioktatnak, akik öltek.
Handabandáznak ateisták, béke-papok,
Föloldozást majd te adsz, és én adok.
Na miért? Na miért? Filiszteus barátom!
Idotlen ido óta vagyunk e világon.
Ahol te is, én is a fényre úgy ügyeltünk,
Ahogy illett, huséggel asszonyt szerettünk.
De ami most vagyon? Csak meg ne sértodjenek,
Kik tisztelni se tudnak, féltett kegyhelyeket.
Messze belül, legbelül, leges-legbelül,
A múlt, mint ko a vízben, elmerül?
A csángók Golgota-emléke?
A székelyek Atilla öröksége?
A lengyelek palóc-polovec vére?
A magyarok honi osisége?
A hortobágyi furulyaszó
Nem rasszista, nem taszító.
De nem ám! Mondhat bármit
A pesti urbanista, el nem kábít.
Mi vagyunk az igazi kozmopoliták,
Rokonunk, testvérünk a fél világ,
Ha nem az egész! Magányunk is csalás!
Mert lengyelül a kabát: kacagány,
A teríto: abrosz. Lármázni angolul alarm.
A golyó latinul golobusz, a tér terra.
Áll nyelvünk akadémiája az Iszter partján,
S ápol Alpolló. Semmi kincsért nem adnám
Ezt a nyelvet! Így adatott,
Mert Isten így akarta. S az éter
Dantei békét suhint felénk.
Ki emlékszik már arra? Talán elég
Csak orizni az anyai édes nyelvet,
Mint könyvek bunkerébe rejtett elvet!
Valamit, aminek nincs piaci ára!
Ami nem árják baszkódó áriája!
Csak az ének, csak az ének!
Mindegy az, hogy honnan nézed.
John Lennon vagy a széki Ádám István,
Te vagy én, a vox humana immár
Az egyetlen út. Ahogy ütogardonon
A csángó asszonyok verik a húrt,
Az anyanyelv nélküli imát,
Ok orzik Jeruzsálem titkát.
Anyámra gondolok, ki már nem hisz semmit.
Szépség a temploma, Oszi erdo! Az idobol ennyit,
S égi csillagokat, memorizál. Nincs más fix pontja,
Megcsalatott jelene, reménye, múltja.
Vinném vissza osi kezdetekhez,
Boldog idokhöz mik elvezetnek
Harangokhoz, mikor még nem voltak harangok!
Nem voltak, amiket most hallok!
Csak a fény, Napnak tornyos süvítése.
Szerelem csalogató gázlók ékessége.
Szerelem-út osi Csallóközbe.
Gyöngyvirág-ejto, teremto ölbe!
Gyöngyvirág-szoknyás,
Gyöngyvirág-pártás,
Gyöngyvirág harmatos
Boldog asszony-idobe.
A jövot itt mi írjuk,
És a halálig kibírjuk
Azt a csodát, amit én így,
Te pedig úgy, mint az anatómiát,
El nem véted, el nem vétem.
S visszaigazodik a világ
Az élethez, a szépséghez,
A pentaton teljességhez.
GYÖNGYVIRÁG-ASSZONY ÜZEN
SEBESTYÉN MÁRTÁNAK
Szépség tiltott évein át
Gyöngyvirág-illat árad.
Az örök asszony üzen,
Szivárvány-fátyolos világnak.
Úgy lélegezzük mélyre ezt az illatot,
Mint aki mindig rejtette a bánatot,
A géniuszt, a sérthetetlen szellemet,
Mint osasszony gyöngyvirág-leheletet.
Hiába minden barbárság, ezernyi bosszú,
Boldog arcokért, megannyi gyilkos csalás!
Semmi, semmi, semmi mind az Ige elott,
Életnek üzeno gyöngyvirág-asszony elott!
Teremtés óta árad felénk ez a harmónia,
Méz-dús, hófehér kelyhek, aranykor-illata!
Se Heródes, se semmilyen Cézár,
Se törvény, se fegyver le nem gyozheti!
Sem a Tavaszt, sem az Örök Asszonyt,
Aki jön Pannónia felol, Palóc-ország felol,
Somogy-ország felol, Erdély felol.
Jön csábító, bájoló, buvölo ruhákban.
Dús hímzésén dalok, dalaink rejtett írása,
Csípojén bölcsoringás, Vénusz ragyogása.
Jön osasszonyság teremto igája:
Énekkel legyozni a gonoszt.
A GYEREKEK ISTENNEL VANNAK
A TÉKA EGYÜTTESNEK
Tudod-e, hogy merre indulsz reggel?
Tudod-e, hogy merre halad a világ?
Vagy csak ülsz a konyhában a szekrény mellett,
Eltunodve, miért van félhomály.
Tudod-e, hogy mit gondolnak rólad?
Tudod-e, hogy igaz, amit látsz?
Vagy csak élsz, élsz lesütött szemmel,
Miért ilyen ez az új világ.
Vagy te is úgy gondolod, hogy eljött minden?
Minden, amire vártunk elérkezett?
De akkor hol bujkál az öröm?
Hol bujdosik a szerelem?
Tudod-e, hogy mit tanított Isten?
Hogy miért sírnak az édesanyák,
Ha már az igazság csak a töltött fegyver,
S ölni indulnak az édesapák?
Tudod-e, hogy mit is jelent élni?
Hogy miért színes minden virág?
Vigyázz, mert Istennel van minden gyermek!
De kivel vannak akkor a katonák?
Vagy te is úgy gondolod, hogy eljött minden?
Minden, amire vártunk elérkezett?
De akkor hol bujkál az öröm?
Hol bujdosik a szerelem?
LÉLEKKÍSÉRO
ÖKRÖS CSABÁNAK
Megyen az ember egész nap,
A jövoje után megyen.
Hegeduvel, tokkal, vonóval.
Télen és nyáron.
Mosolyában viszi a méltóságot,
Sapkája alatt viszi magát az ember,
S körülötte egy buszmegállónyi
Boldogtalanság.
Oldaná a boldogtalanságot,
Mint tiszta víz a mocskot.
Oldaná önmagát, de fél,
Mert így békén hagyják.
Lovas asszony viszi osi hitünket,
Szívében minden népdal,
Fején keszkeno. Micsoda látomás,
Micsoda ero!
De itt se ló, se lovas asszony,
Se hit, se keszkeno, se népdal.
Az ero is úgy jön elo, elonkbe,
Mint az osbutaság.
Valami fénykép a múlt.
Keresi rajta magát, aki itt nem találja.
Csak a hangot, csak a dallamot,
Hegedujén osmagánya.
MAGYAROKNAK VALÓ ÉNEK
SINKOVITS IMRE temetése után
Szívünknek Naphoz szóló imája,
Teljessége megint tavaszunknak.
Lobogó nyár azon az októberi napon,
S aztán harminc év kegyetlen tél a lelkekben.
Hosök nyughelye titkolt dögtemeto.
Szabadság körözolevelén megint a magyar!
Hogy miként, s mennyire? Oly egyszeru,
Honszeretet kérdése csak.
Élni? Élni! Mikor a siralomházban
Maga az Isten virrasztott?
Embert hurcoltak helyette bitó alá.
Romlásunk, mint akikre üzenetet bíztak,
Elrejthetetlen immár.
De ne csüggedjetek!
El fogtok felejteni mindent,
A magyarok Istenét, az esküt,
Amikor mi még mindig tudjuk,
Miért adatott meg a túlélés,
Megölt testvéreink vádirataként!
Ezért szerettek minket.
Istent látjuk a szemeitekben.
Megmutattam mindent színrol-színre!
Nézem színjátékotok: én a színész,
De nem tapsolok.
Boldog voltam, hogy magyar
Lehettem köztetek halálig.
Sírom fölött virágok, zászlók,
Pásztázó kamerák.
Mózesként szól a hangom,
Oly erovel éltem én, mint Madách
A levert forradalom után. Ember voltam.
Ember a magyar tragédiában!
Tiétek voltam egészen: Dobó István,
S a hétpróbás Tizedes. Értitek, barátaim?
Én voltam ti. Nem holmi szélhámos,
Kufár, semmirevaló kalandor!
Én voltam a színész, színetek elott.
Magyarnak lenni oly nehéz,
Mint bitó alatt állni egy életen át,
S nem tudni, miért. Várni, hogy eljön
A szabadulás, vagy a halál!
Gyöngék helyett is méltósággal viselni
A bánatot, amit most hagyok rátok
Magyar testvéreim, kik lehettetek
Zsidók, tótok vagy svábok.
Fölöttem, s alattam
Magyar rög mindörökre.
A test porlik pihen.
De lelkem a Himnusz emeli fel:
Isten áldd meg a magyart!
Lelkem a Himnusz emeli fel.
ERDÉLY
IFJÚ CSOÓRI SÁNDORNAK
Köszöntöm lépteimmel
Ezt a földet!
Tekintetem himnusza szárnyal
Hargita király hegyei felett.
Köszönt engem is ez a föld:
Virágaival, fenyveseivel.
Szívem ráismer a teremtés otthonára.
Látom e tájban Isten muvét,
A lelkünkre hangolt Édent,
Biblia elotti idok mítoszát:
Arany eke, arany járom,
Arany kard és arany kupa
Hullottak az égbol.
Tudók tudója
Hargita király utóda
Ki legyen?
Három fia közül
A kincs kié legyen?
Lippa rohan érte,
S lángot vet az eke, járom.
Árpa kap utána,
De lángol a kincs, lángol.
A kis Kolozs lép utoljára,
Lassan, méltósággal,
S elhal a tuz.
Azé a királyság,
Akié a nyugalom.
Azé az élet, a jövo,
Aki jót gondol, aki szabad!
Oshangon egyhúrú
Hegedu muzsikál,
A szentegyházi patak:
Legnagyobb hostettünk
Maga az élet! Az élet!
Az anyanyelven orzött haza,
A ránk testált ígéret!
Az ördögszagot kihúzza
Icsán bandája,
A nagybogo huzat.
S itt marad a gondolat.
Osvonulás vissza, visszafelé,
Szkíta dal honába,
Hol mindenünk megmaradt,
Muzsikát teremto ég alatt,
Szabad ég alatt.
BUJDOSÓK BAKONYÁBAN
CSERHALMI GYÖRGYNEK
Ott, akkor, Petofi köpenyében, szabadon,
Vagy nagyon is kötötten, hihettem,
Közöttünk megjelent az Isten.
.
Emberek ültek a fákon. Egy pillanatra
Szárnyalni látszott a magyar élet,
Kivetkozni hazug boldogságból.
Ady, Berzsenyi szellemét keresve,
Az arcok, mint kimosott lepedok,
Visszasuhogták tisztaság illatát, az erot.
Ó, majdnem szentesült pillanat!
De cinkelt belépoket rejtettek a zsebek.
S kezdodött a kijózanodás zaklatottsága.
Most akkor hová vissza?
Hová az igaz magyarságig?
A temetokben jutunk el hazáig?
Hamleti párbaj utáni csönd!
Latinovits lelke itt bitangol,
Mint mandeusok vére alkonyatkor.
A végtelen magyar sorssal szembesülni,
S menekülni mézes mosoly mögé,
Hogy minden O. K. Minden oké?
Kékkúton kék az ég.
Pannóniában nagyon osi az ének.
Rejtekhelye a szenvedésnek.
Az asszonyok tekintetében,
A borban, Bál Isten élet-vizében,
Bujdosók Bakonyában husöl az élet.
Valami hercegi vágyban.
Valami magyar keseruségben.
Valami szépben: indulat fölötti létben.
