1956-tól 1977-ig
A Lórántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolában aztán már komoly zenetanulás vette kezdetét. Kodály Zoltán felügyeletével, heti 6 énekórával, néptánccal és kötelező furulyával képeztek bennünket. Ezek mellett egy szabadon választható hangszert is kellett tanulnunk az iskolán kívül, ami nekem a klasszikus gitár lett. A fő tanárom Roth Ede volt. Végig kísért a gitározás a gimnáziumi évek végéig, amíg nem jelentkeztem a „konzi”-ba, ahonnan eltanácsoltak, mert azt mondták, hogy nincs hallásom, sem ritmusérzékem, bár a gitárból a legjobb eredményt értem el. Igazságtalannak éreztem a döntést, emiatt elment a kedvem a klasszikus zenétől…
A hatvanas évek beat zenéje engem is megfogott. Hallgattam a Szabad Európa Rádió tinédzser party műsorait, ahol is a legnagyobb hatást rám a Rolling Stones tette. Ez volt az első szám amitől kezdve nagy Rolling rajongó lettem.
1972-ben anyámék Széken jártak és a sok ének felvétel mellett hoztak egy táncházi felvételt, amin Ádám István és bandája játszott. Nekem nagyon rollingos érzésű volt a felvétel, és el is határoztam élőben is megnézem őket. De a végső lökést a Kossuth Rádióban hallott széki zene és ének felvétel adta meg, a le is szállnak kezdetű lassú.
Vonatra ültem és mentem a zene és a sorsom után. A hajnali vonatnál várt rám Kallós Zoli bácsi és Kolozsvárról még azon nyomban Bonchidára vonatoztunk, ahonnan gyalog átvágtunk a hegyen Székre. Zoli bácsi a családunk régi barátja, mindenki segítője, a csipkeszegi táncház melletti házba szállásolt el. Estére megláthattam életem nagy zenei mestereit, Ádám Istvánt és a két fiát, az Icsán bandát. Nézve őket, gondoltam hegedülni nagyon nehéz, a bőgőt meg cipelni nehéz, ezért azt határoztam el, hogy kontrás leszek. Minden iskolai szünetet azután, de néha még szombat-vasárnap is rohantam Székre, mert a zene, a híres erdélyi vendéglátás, meg a szép, viseletbe öltözött lányok vonzottak abba a régi jó világba, ami a pesti élet teljes ellentéte volt. Akkor azt gondoltam, hogy ez az „arany élet” soha nem ér véget. Lakodalmakat, bálokat, táncházakat muzsikálhattam együtt, nemcsak Icsánékkal, de a többi széki zenésszel is.
Érettségiznem kellet volna, de egy évvel elhalasztottam. Helyette júniusban inkább Finnországba utaztam a Bartók együttessel, már zenészként. Akkoriban három zenekara is volt a Bartók Együttesnek: Halmos-Sebő Együttes, Virágvölgyi Márti együttese és a Muzsikás.
Szikora János bácsi, az ipolypalásti dudás így köszönt el a dudájától, mielőtt rám hagyományozta: „Szervusz Duda…sokat örültünk, sokat szenvedtünk együtt…Azt akartam, hogy temessék el velem együtt, mert a gyerekek úgyis csak széthordanák, de úgy látom magánál jó helyen lesz.” Belenézett a szemembe, avval a kezembe nyomta a rézzel kidíszített kecskefejű dudát, amit ő maga készített 1911-ben… és kiballagott a szobából az udvarra a csillagos ég alá. Két év múlva 1977-ben, Béres János hívott az iskolájába, az Óbudai Zeneiskolába, ahol is a dudatanszakot indította el ez a duda, és jó tíz évvel később a Magyar Dudazenekart.
1976
Béres János meghívására 1977 őszére már az Óbudai Zeneiskolában taníthattam, a dudás és tekerős ismereteimet. Ő akkor már két éve furulya, cimbalom citera és népiének szakokkal beindította az általa alapított Óbudai Népzene Iskola magját.
A Belvárosi Művelődési Ház-ban, a Molnár utcában beindítjuk a táncházat.
vissza a képtár menübe vagy tovább 1978-tól 1984-ig