ZENEAJÁNLÓ

Antal Ferenc Árus

 

 Reformátusnak keresztelkedtem meg szabad akaratomból 16 éves koromban, Erdélyben egy kalotaszegi faluban, Mérában. A történet világi, igazi életes, mondhatnám pogány szertartássá kerekedett. Világfelfogásomra nem tett különösebb változást a keresztelkedés, hiszen ha bajban voltam és féltem gyermeki félelmeimmel, Istent hívtam, mint mindannyiunk, aki nagy bajban van. Gyermekként éltem Istent: tudtam, hogy nem szabad hazudni, csak igazat mondani, nem szabad a boltban csokit lopni, máséhoz hozzányúlni, szépen kell beszélni, nem szabad senkire csúnyát mondani sem az óvodában, sem máshol.

A tiszteletessel elbeszélgettünk, jó mezőségi bort kortyolgattunk, miközben felkészített a szertartásra. Fiatalos hévvel tettem fel neki a kételkedés szavait, de a jó ember szeretettel elmagyarázta tudását nekem a hitről és az emberi kétkedésről.
A keresztelés szertartása nagy érzéseket kavart fel minden résztvevőben, 1973-ban, ott Erdélyben, a magyar határ túloldalán. Érződött a levegőben a tiltott őskeresztelések áhítata, ahogy keresztapáim és keresztanyáim körbevettek, amikor a pap rám öntötte a keresztvizet. (Ebben a faluban szokás a több keresztszülő, ami kiterjedtté teszi az egymást segítőket.)
Visszakanyarodva az eseményhez: a tiszteletes már a beszéde végéhez közeledett, amikor beszüremkedett, hogy a templom előtt finoman hangol egy hegedű és egy bőgő. Fiatalos hévvel vágytam már kint is lenni, mert tudtam, hogy keresztapáim, Varga József (bece nevén Hangya Józsi bácsi) és Kallós Zoltán odarendelték a templom elé a mérai zenekart, az öreg Árus bandáját, akik a Rákóczi indulóval fogadtak, amikor kijöttünk a templomból, majd a fiatalon kereszteltnek kalotaszegi legényest húztak. Nem volt mese, táncolni „kellett”. Zeneszóval vonultunk tovább, végig a göröngyös utcán, egy igazi magasztos „csínytevés” magyaros örömével, ahol reggelig tartó mulatozással, énekszóval és tánccal köszöntöttük az Életet.
 
A keresztelés után a tiszteletes figyelmeztetett, hogy kis idõ múlva meg kell erősítenem a hitemet a konfirmálási szertartással, ahol õ kérdéseket tesz fel, amikre jól kell megfelelnem… De úgy hozta az Idő, hogy elmaradt a konfirmálás. Ám a kérdezz-felelek megmaradt. Az Isteni KÉRDÉS és az emberi FELELET. A tiszteletes helyett az Élet teszi fel a kérdéseket. És nekem meg kell felelnem a legjobb tudásom szerint, ha nem akarok rosszat magamnak.

mérai szászkúti

      


 

szapora


halotti kísérő
hajnali, lassú csárdás, verbunk és szapora

hajnali lassú csárdás és szapora

 

Magyar himnusz mint román tánczene?

Árus Feri, (ifjú Antal Ferenc Árus) a mérai zenész elmondott egy csínyt, hogy a zenészek hogyan tréfálták meg egy kalotaszegi román faluban a román lakodalmas népet: – „olyan hosszú szaporát kellett húznunk, hogy szakadott rólunk a víz, de nem hagytak, csak mind kérték. Na gondoltam adok én nektek, és elkezdtem a magyar himnuszt játszani szaporában. Így ni…

Annyira megtetszett a rományoknak, hogy a szünet után is azt kérték, sõt mikor egy bált muzsikáltunk később ugyanabban a faluban, már direkt ezt kérték. A magyar himnuszt szaporában, így ni, gyors csárdásban.”
 
Ez egy szóbeszéd útján terjedõ „tudományos adat“, ami bemutatja, hogy így is terjed a zene, s hogyan lesz egy népcsoportnak a választott, és újrakért dallama egy más népcsoport dallama, ami egyébként a Kárpát-medence öröke.
 
Egy a tudománnyal viccelődő magyarázattal is eljátszhatunk:
Egy zenetudós arra járt és a magnetofonjával megörökítette, és a következõ cikkében ezt irta tudományos okfejtésében: a magyar himnusz dallama egyes román falvakban is megtalálható, így román dallamnak is hívhatjuk, hiszen a románok népzenéjében használatos…
 
Sok magyar táncot és dallamot örököltek Erdélyben a románok, megörökítve a hun-magyar elhagyott táncokat, zenéket. A jó magyar szellem ápolásáért köszönettel tartozunk.