1956 február 19-én születtem Budapesten. Anyám Marosi Julianna népdalénekes, apám író, költő. Sándornak nevezték a nagyapámat is, a fiamat is így hívják. Használom a nevem mellé, az ifj. jelzőt is, de bemutatkozásnál sosem.
Az évi vakációkat apai nagyszüleimnél Zámolyon töltöttem. Itt készült az első zenész fényképem. A nagymamám, szerette volna, ha megtanulok hegedülni. Vett is egy kis hegedűt, aztán hamar abbamaradt a zenetanulás, tanár híjján, de azért lefényképeztek a húsvétkor köszönteni járó falusi
zenészekkel.
A Lórántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolában aztán már komoly zenetanulás vette kezdetét. Kodály Zoltán felügyeletével, heti 6 énekórával, néptánccal és kötelező furulyával képeztek bennünket. Ezek mellett egy szabadon választható hangszert is kellett tanulnunk az iskolán kívül, ami nekem a klasszikus gitár lett. A fő tanárom Roth Ede volt. Végig kísért a gitározás a gimnáziumi évek végéig, amíg nem jelentkeztem a “konzi”-ba, ahonnan eltanácsoltak, mert azt mondták, hogy nincs hallásom, sem ritmusérzékem, bár a gitárból a legjobb eredményt értem el. Igazságtalannak éreztem a döntést, emiatt elment a kedvem a klasszikus zenétől…
A hatvanas évek beat zenéje engem is megfogott. Hallgattam a Szabad Európa Rádió tinédzser party műsorait, ahol is a legnagyobb hatást rám a Rolling Stones tette. Ez volt az első szám amitől kezdve nagy Rolling rajongó lettem.
A család kis szalagos magnóját a Geloso-t úgy használhattam, ha a beat zenei számok közé, a rádióból, a Mezők falvak énekéből egy egy népdalt is felveszek.Beletörődtem.
1969-ben a Bartók Táncegyüttesbe kerültem és ettől kezdve az akkoriban éledő “táncház-mozgalom” lelkes tagjává váltam.
1972-ben anyámék Széken jártak és a sok ének felvétel mellett hoztak egy táncházi felvételt, amin Ádám István és bandája játszott. Nekem nagyon rollingos érzésű volt a felvétel, és el is határoztam élőben is megnézem őket. De a végső lökést a Kossuth Rádióban hallott széki zene és ének felvétel adta meg, a le is szállnak kezdetű lassú.
Vonatra ültem és mentem a zene és a sorsom után. A hajnali vonatnál várt rám Kallós Zoli bácsi és Kolozsvárról még azon nyomban Bonchidára vonatoztunk, ahonnan gyalog átvágtunk a hegyen Székre. Zoli bácsi a családunk régi barátja, mindenki segítője, a csipkeszegi táncház melletti házba szállásolt el. Estére megláthattam életem nagy zenei mestereit, Ádám Istvánt és a két fiát, az Icsán bandát. Nézve őket, gondoltam hegedülni nagyon nehéz, a bőgőt meg cipelni nehéz, ezért azt határoztam el, hogy kontrás leszek. Minden iskolai szünetet azután, de néha még szombat-vasárnap is rohantam Székre, mert a zene, a híres erdélyi vendéglátás, meg a szép, viseletbe öltözött lányok vonzottak abba a régi jó világba, ami a pesti élet teljes ellentéte volt. Akkor azt gondoltam, hogy ez az “arany élet” soha nem ér véget. Lakodalmakat, bálokat, táncházakat muzsikálhattam együtt, nemcsak Icsánékkal, de a többi széki zenésszel is.
1973
Dobos Károly és bandája Felszegen muzsikált, nekem meg a klasszikus zenén és beat zenén nevelkedett pesti fiúnak tátva maradt a szám a csodálkozástól, és ezt valaki lefényképezte.
1973-ban Széken a csipkeszegi táncházban az Icsán banda muzsikált. Egyszer csak úgy álltak a csillagok, hogy nagy-nagy verekedés kerekedett a fiúk között… A sarokban egy magasan ácsolt padon ült a zenekar, és nézték az adok-kapok harcot. Tudták a zenészek, hogy csak a félelmet verik ki magukból a fiúk. Tudták, hogy a verekedést is kell tanulni, hogy este ne féljenek hazajönni Szamosújvárról, három román falun át. Egy ideig nézték, majd mikor az öreg zenész érezte, ennyi elég lesz, elkezdtek muzsikálni egy éneket. Mint egy varázslat, olyan volt zene ereje, mert a verekedés hirtelen abbaszakadt, a virtusos verekedés után körbe álltak a fiúk, és akik az előbb egymást csépelték, most egymás vállát átfogva énekkel tisztelték meg az életet, az örök változó egyetlent.
A bartókos táncosokkal, zenészekkel sűrűn összejártunk, énekeltünk, házibuliztunk, és egyszer csak hárman elhatároztuk, hogy bandát alapítunk. 1973 őszére nevünk is lett: Muzsikás Együttes. A tánc egyre kezdett elmaradni és végül én is “csak” zenész lettem. Ebben az évben megkaptuk a “Népművészet ifjú Mestere” címet. Október 18 az első Muzsikás klub az FMH-ban.
Szabó Szilárd, Sebő Feri, én, Altorjai Pisti és Varga Zoli egy “bartókos karácsonyon” és az FMH-ban
A táncfellépések közti szünetekben is állandóan zenéltünk. Az egész együttes az újrafelfedezett magyar zene, magyar ének és tánc örömében élt pár évig. A lányoknak magnófelvételről mutatom éppen, az új széki gyüjtéseket, az Icsán banda “kőkemény lágyságát”.
1974
Érettségiznem kellet volna, de egy évvel elhalasztottam. Helyette júniusban inkább Finnországba utaztam a Bartók együttessel, már zenészként. Akkoriban három zenekara is volt a Bartók Együttesnek: Halmos-Sebő Együttes, Virágvölgyi Márti együttese és a Muzsikás.
A finnországi turnén egyszer esett az eső, és sajnáltam Sebő Feri tekerőjét. és Sipos Misivel a Jeges-tengerben.
1975
A Muzsikásban, hogy színesítsük a műsorainkat, megtanultam a magyar duda, tekerő, töröksíp, és koboz használatát. Felvidékre jártam a még megmaradt magyar dudazene után, így ismerkedtem meg dudamestereimmel: Szikora János ipolypalásti és Seres Imre középtúri dudással.
Szikora János bácsi, az ipolypalásti dudás így köszönt el a dudájától, mielőtt rám hagyományozta: „Szervusz Duda…sokat örültünk, sokat szenvedtünk együtt…Azt akartam, hogy temessék el velem együtt, mert a gyerekek úgyis csak széthordanák, de úgy látom magánál jó helyen lesz.” Belenézett a szemembe, avval a kezembe nyomta a rézzel kidíszített kecskefejű dudát, amit ő maga készített 1911-ben… és kiballagott a szobából az udvarra a csillagos ég alá. Két év múlva 1977-ben, Béres János hívott az iskolájába, az Óbudai Zeneiskolába, ahol is a dudatanszakot indította el ez a duda, és jó tíz évvel később a Magyar Dudazenekart.
1976
Pálinkó János népzenészre Bugac-pusztán találtunk. A képen éppen a tekerő ritmusadó “reccsentését” tanítja. Az utolsó tekerősök egyike volt. Feleségével ketten éltek egy tanyán. Amikor megfújta a klarinétját, és a szaxofonját, olyankor a felesége tekerőzött, pontosabban csak a ritmust adta mert a dallamot a klarinét vitte. Mindig nagy mulatozás volt amikor náluk jártunk.
Franciaország, Confolens
Béres János meghívására 1977 őszére már az Óbudai Zeneiskolában taníthattam, a dudás és tekerős ismereteimet. Ő akkor már két éve furulya, cimbalom citera és népiének szakokkal beindította az általa alapított ÓbudaiNépzene Iskola magját.
A Belvárosi Művelődési Ház-ban, a Molnár utcában beindítjuk a táncházat.